unom az olvasást, unom a könyveket, unom az elejét, unom a végét, unom a háborút, unom a békét

8:00:00 AM

a fenti kis címadást a Quimby Unom című dala ihlette, de egyébként néha annyira igaz. ti gondolkoztatok már, hogy miért untok meg egy-egy könyvet, egy-egy aktuális olvasmányt, vagy éppen egy-egy írót, néha egy-egy konkrét könyvműfajt? a mostani TÉMÁZÁS a könyves hullámvasútról szól, ez a bejegyzés meg speciel az enyémről, de a tiétekre is kíváncsi vagyok posztban, vagy kommentben. álljatok be, és írjatok arról, hogy mitől unjuk meg a könyveket!



amióta megtanultam olvasni, nagyjából azóta folyamatosan olvasok. szünet nélkül. először mindenfeéle mese, meg vers, aztán Benedek Elek, Disney-történet, aztán jöttek a Pöttyös-Csíkos könyvek, Mi-micsoda történetek. utána amikor már jobban olvastam rámentem az anyunak kikölcsönzött könyvekre is a könyvtárból. Robin Cook, Stephen King és válogatás nélkül mindent elolvastam, persze volt, amit még nem értettem közülük, de élénken élnek bennem. és az is, hogy gyerekként nem volt unalmas semmi sem. mert én olyan lány voltam, amit minden érdekelt. kivétel nélkül. imádtam felnőttekkel lenni, hallgatni miről beszélnek, imádtam felnőtteknek szóló könyveket olvasni, mert abból sok mindent meg lehetett tudni, de ugyanúgy szerettem a gyerekkönyveket is, hiszen ezek elvarázsoltak, és izgalomban tartottak. az első könyves unalom valahogy ott tört rám amikor kiadták az Egri csillagok olvasmányt kötelezőnek.

Vicuska a patakparton a Baradlay fivérekkel Godotra vár


kötelezők. már a szó magában is elég unalmas, és hát valljuk be néhány olvasmány azon a listán, amit feladtak olyan tizenéveseknek (főként lányoknak) akiket ez nem érdekel. bevallom csak a történelem könyvből tudom, mi volt Eger ostromakor és nem az Egri csillagokból, és sajnos az Aranyember története sem hatott meg. az oroszokról ne is beszéljünk. pedig én tényleg megpróbáltam elolvasni őket. küzdöttem, és nagyjából az utolsó 100 esetleg 50 oldalig hősiesen kitartottam, aztán sarokban vágtam a könyveket és elolvastam a rövidítve változatot, vagy megnéztem a filmet, esetleg megkérdeztem azt, aki már elolvasta, hogy mi lett a vége. gyötrő érzés volt újra és újra kényszerből olvasni számomra ennyire unalmas történeteket. lehet, hogy most, ha a kezembe venném másként látnám, de valahogy nem is vágyom ezekre a könyvekre. ahogy néha magára az olvasásra se, és erre nehéz értelmes magyarázatot találni.

ami kötelező, az taszít(hat), de néha olyan olvasmányok kötöttek le, amiket más utált, vagy unalmasnak tartott. jó példa erre Az aranyvirágcserép, Az ember tragédiája, Szegényemberek, Édes Anna, Tóték. szóval magam sem tudom, hogy mi miatt szippantottak be ezek, és mitől untam a fentebb említetteket, de még arra is keresem a választ, hogy miért unom meg magát az olvasást.

Az unatkozás a gyengék menedéke


szoktam mondani, hogy nem ismerem azt a szót, hogy unatkozás. de tényleg. nem szoktam unatkozni, ha nincs mit csinálnom, akkor az olvasás mindig adu ász, hiszen jó elmerülni egy-egy könyves világban a sok internetezés után. de vannak olyan napok, amikor 16 óra munka = ami nálam nettó internetezés hiszen ott végzem a munkám, és ott is informálódom már egyszerűen megcsömörlök minden olyantól, ami olvasott szöveg. és ez alól a könyvek sem kivételek. bizony, bizony, az olvasást is meg lehet unni. főleg, ha valaki olyan mennyiségben fogyasztja a tartalmat, ahogy én.

sokszor ülök le egy-egy könyvhöz, hogy akkor most olvasom, és ajjjj egyszerűen nem halok vele, mert magát az olvasást unom. pedig 2 nappal előtte még tetszett a sztori, szerelmes voltam a főhősbe, aztán kezembe veszem a könyvet és bumm. nem bírok haladni vele.

meg aztán vannak napok, amikor néha magam sem tudom, hogy mi van velem és egyszerűen bekattanok és taszít minden, köztük a könyvek is. néha ezek az időszakok több napig is kitartanak. én világutálatnak hívom, és nem csak az olvasással van bajom, hanem magammal.


ilyenkor nem találom a helyem a világban, semmi sem érdekel, simán bele tudok süllyedni az önsajnáltatás mocsarába, ahol vígan eldagonyázgatok, mint a kis vaddisznók. biztos nektek is megvan az az érzés, hogy reggel felkeltek, de igazából a munkahelyetekre sincs kedvetek bemenni, a tömegközlekedésen sem olvastok csak bámultok ki a fejetekből. letudjátok a kötelezőket és hazavergődtök és csinálnátok végre valami kikapcsolót, mondjuk egy kis sorozat, vagy film, de semmihez sincs kedvetek. takarításhoz, főzéshez se, semmi programhoz, és magához az olvasáshoz, és az éppen eddig tök izgalmasnak tartott könyvhöz sincs. ilyenkor hagyni kell elmúlni. én ilyenkor alszom, meg csinálok valami vidámat, például megnézek pár lajháros gifet és videót, motiválom magam valami jó kis zenével. van, veszek egy forró fürdőt, keresek valami kedvenc filmet, van hogy ez elmúlik nálam pár óra alatt, van hogy napok alatt sem. nyugi, nem vagyok klinikai eset, szerintem mindenkinek vannak ilyen hullámvölgyei, ezek nálam kihatnak az olvasásra is. ezeket nem tudom befolyásolni.

vannak azonban olyan hullámvölgyeim, amiket egy-egy írónál érzek. egy időmben odáig voltam Coelho könyveiért (igen, én bevallom, nem titkolom, lehet savazni, de igazából nem szégyen ez.) halomra olvastam egymás után a könyveket, és szerettem is őket. van, ami megérintett, elgondolkoztatott, átláttam egy-két dolgot az életemből, aztán elmúlt a fellángolás és nagyon untatni kezdett. valószínűleg az életem olyan szakaszában kaptam el ezt, amikor kerestem az utam, aztán megtaláltam, és már nem volt szükségem az ilyen könyvekre. ugyanígy említhetném a vámpíros vagy csak a sima romantikus könyveket, tudjátok az összes ilyet anno 2011 környékén az Ulpius adta ki. nagyjából mindet megvettem és olvastam is őket halomra, aztán annyira rájuk untam, hogy azóta valahogy egyet sem olvastam el.

Jól választani: nálam ez a titok!


néha megunom a YA, vagy NA könyveket is, és ahogy látjátok a posztjaimból igyekszem úgy olvasni, hogy ne legyen egymás után sok egy műfajú könyv, mert akkor ráunok ugyanarra a témára. sorozatokat direkt nem egyben olvasom, mert ezekkel is ez lenne a helyzet. persze mindig sokan kérdezik, hogy tudsz elolvasni egy-egy hétvége alatt 2-3 könyvet, vagy egyáltalán hetente egyet anélkül, hogy unnád őket. bevallom azért nem mindig jók az olvasmányaim, de a körültekintő válogatás miatt a legtöbb könyv jó élmény marad számomra, és ha van is egy-két unalmas rész 1-1 könyvben, azokat át tudom hidalni, és összességében gyorsan tudok haladni a könyveimmel. pedig nincs titok, nagyon elfoglalt vagyok, csak éjjel van időm olvasni, amikor ti alszotok, vagy utazás közben, meg a SPARban sorban állva. 



régen, amikor jobban ráértem = értsd diákként órák alatt is csak könyveket olvastam akkor napi 1 könyvet is kivégeztem, heti 4-5 is megvolt, ám ez a mennyiségi olvasás nem vezetett nálam hosszútávon célra. igaz nem is olvastam nehéz olvasmányokat, csak sorozatokat, ponyvákat, vagy éppen Coelhokat, esetleg romantikus-erotikus könyveket, de nyilván egyik se maradt meg sokáig az emlékezetemben. nálam a mennyiség fontos szempont. felnőttebb fejjel már rájöttem, hogy hagyni kell időt a könyveknek. kell idő, hogy gondolkozzam rajta, kell, hogy újraolvassak egy-egy jó részt, kell, hogy időt adjak a könyvnek, és magamnak is.

néha vannak a recik szempontjából durva időszakok (könyvhét, könyvfesztivál előtt, karácsony előtt) amikor viszonylag sokat bevállalok (mondjuk releváns, hogy kinek mi a sok, nálam ez 4-5 olvasmány max 1 hónapra elosztva ez nem is annyira sok), és akkor magától az olvasástól is csömöröm van. néha alig várom, hogy véget érjen ez az időszak. az ilyenek után bármibe kezdek sokszor nem tetszik. ilyenkor jön az, hogy pihentetem ezt az egészet. egyfajta önmagam választott kényszerszünetre vonulok. szerencsére azt hiszem ez még sosem tartott 2-3 hétnél hosszabb ideig.

nálatok?

Felültek a hullámvasútra még: 
Utóvéd (később csatlakozók):

Ezeket is olvasd el

3 komment

  1. Gyerekként még minden az újdonság élményét nyújtotta szerintem - én is emlékszem, nem voltak könyvek, amiket untam, tényleg a kötelezőkkel jött el ez az érzés először, ami elgondolkodtató a kötelező olvasmányok minőségét és ezen korosztályok számára való előírását illeti...
    Ami igazi felnőttkönyv volt nekem, és még gyerekként olvastam, az Barbara Woodtól a Lélekláng volt, nem tudom ismered-e, de azért vannak benne nem gyereknek való részek is, pl. a bábaasszony amiket a szülésekről mesél stb. Természetesen totál megbabonázott :D :D Tök jó, hogy anyukám engedte elolvasni, teljesen odáig voltam meg vissza, hogy igazi felnőttregényt olvastam kb 8-9 évesen. :)

    Simán vannak ilyen napok, időszakok, amikor az embernek semmihez sincs kedve, de mondjuk az unatkozás nálam is kizárt, akkor csinálok valami mást, elfoglalom magam, filmezünk, sőt, akár leülünk kártyázni, kirakózni, tudomisén, vagy elmegyünk valami outdoors programra. Aztán egyszercsak visszajön az olvasási kedv is. :)

    Aki nem az olvasás szerelmese, úgysem fogja soha megérteni, hogy bírunk ennyit olvasni, és szerintem nem is tudjuk nekik elmagyarázni.

    Hehe, én is azt írtam a végére, hogy kik ültek még fel a hullámvasútra. :)
    A posztcímed nagyon tetszik! Amikor megláttam, ú, mondom milyen jó dalszöveg lenne, haha, hát beletrafáltam... :D majdnem. :D

    ReplyDelete
  2. aha, nagyon jó a cím. :D

    hú, nekem nem szokott ennyiszer csömöröm lenni. én egyenletes olvasó vagyok hozzád képest. :D bár nálam is voltak recidömpingek, és amikor már tényleg nagyon sok volt, akkor drasztikusan majdnem nullára csökkentettem.
    egyébként olyan évente egyszer van válságom, pár napig, ezzel még elvagyok. nem nagyon érdemes küzdeni ellene, tényleg azt kell cisnálni, amit írsz: mást. sorozatot nézni, kimenni sétálni, bármit.

    ReplyDelete
  3. "Vicuska a patakparton a Baradlay fivérekkel Godotra vár"
    ezen olyan jót röhögtem :D

    ReplyDelete

Subscribe