Ezer éve húzom, hogy írjak a Csillagainkban a hibáról, meg a Ha maradnékról, de valahogy nem tudok úgy érdemben nyilatkozni róla, hogy megérjenek 1-1 bejegyzést, így gondoltam röviden írok róluk. És ha már akkor itt tartok hozzácsapom a legfrissebb olvasási élményemet a Highgate temető ikreit. Mert miért is ne? Mondjuk utóbbi eltér a "megható fájdalmas tinirománcot leíró YA regényektől", Niffenegger regénye másként érintett meg, mondhatnám úgyis is, hogy felbosszantott, de erről alább.

John Green: Csillagainkban a hiba

Szerelmes vagyok beléd – mondta halkan.

– Augustus! – szóltam rá.

– Ez a helyzet – felelte. Rám nézett, és láttam a szarkalábakat a szeme sarkában. – Szerelmes  vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes  vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen,  valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is  tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd.

– Augustus! – ismételtem, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Úgy éreztem, mintha  minden emelkedne bennem, mintha belefulladnék ebbe a kísértetiesen fájdalmas örömbe, mégsem  tudtam válaszolni. Semmit sem tudtam. Csak néztem rá, és hagytam, hogy engem nézzen.

Azt hiszem rajtam kívül, kábé már mindenki olvasta John Green regényét mire én is odajutottam, és ugyanennyien írtak is róla. Azoknak, akik olvasták nem lesz sok újdonság a bejegyzésben, azok akik nem olvasták ők spoilermentes véleményt kapnak a Csillagainkban a hibáról. Előre szólok nem lesz hosszú post, mert erről nem lehet hosszan írni. Ez valakinek vagy tetszik, valaki vagy kiolvassa, vagy nem olvassa, és nem is érdekli.