Olvassatok olyan könyveket, amiken lehet egy jó sírni!

8:00:00 AM


A mostani témázás igencsak különlegesre sikeredett, mert egy olyan témát választottunk, amiben egy kicsit védőügyvédeknek érezhetjük magunkat. Kiállhatunk egyes könyves műfajok mellett, de megvédhetjük azokat a könyves kategóriákat, amiket úgy érezzük, hogy mások elhanyagolnak. Én is választottam egy "műfajt", és elmesélem, hogy miért is jó olyan könyveket olvasni, amiken lehet egy jót sírni! 

Éljenek a sírós könyvek! 


Sokáig rugóztam azon, hogy milyen könyvek, vagy műfajok mellett tegyem le a voksom. Érveljek az ifjúsági könyvek mellett? Simán, hiszen felnőttként is jó ezeket olvasni, és egyáltalán nem ciki, ha ezeken nosztalgiázunk, mert hát mi is voltunk tinik. Érveljek a történelmi regények mellett? Szuperek, én is olvastam párat, de még nem mindet, hogy teljesen a magamének tudjam a műfajt. Istenítsem a skandináv krimiket? Megtehetném, hiszen imádom a műfajt, de még ebből is nagyon sok író és regény van, amit időhiány miatt nem volt időm elolvasni. Menjek rá a magyar írók által írt könyvekre? De hát erről már volt blogposzt! Sőt! Az egyik kedvenc könyves témáról, a holokausztos könyvekről is írtam, és bár nem kedvenc, de az erőszak a könyvekben téma is előkerült. Mi maradt így nekem? Mi mellett érvelhetnék? Miket olvasok még? Milyen közös ismertetőjegyük van? 

Délután megnéztük a Pitch Perfect második részét és hát az utolsó dalnál (Flashlights) itt könnyeztem a kanapén, pedig nincs oka. Egyszerűen minden apróságon képes vagyok meghatódni és elmorzsolni néhány könnycseppet. És ez bizony olvasás közben sincs másként! 

Nemrég meséltem, hogy újraolvastam a Harry Potter könyveket, és a negyedik résztől kezdve az összesen sírtam. Sírtam azokon a részeken, ahol egy-egy szereplő meghal, sírtam azon, ahol Harry a szüleiről tud meg dolgokat, sírtam a baráti / szerelmes részeken is. Nagyjából mindenen. Okés, a karantén alatt olvastam, és ez egyébként is nehéz időszak volt számomra, de rájöttem, hogy a legtöbb könyvön, amit olvasok mindig van egy-egy rész, amin bőgtem egy jót, és úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem ciki dolog. Sőt! 


A sírás felszabadít


Bár a blogon nem vezetek külön rovatot azoknak a könyveknek, amiken sírtam olvasás során, de az elmúlt 10 év könyves tapasztalataiból azért össze tudom gyűjteni azokat a címeket, amiken kiadósat bőgtem ilyen-olyan okokból. Nem tartom magam extra érzékeny embernek, de valahogy a könyvek elő tudják hozni belőle a rinyapinát érzékenységet. Főleg a halálesetek viselnek meg (azt hiszem ezzel nem leszek egyedül...), és erre nagyjából tudom is a miértet. '99-ben elvesztettem apukámat, és tudom milyen érzés gyászolni, tudom milyen érzés a veszteség, és azt hiszem ezért is élem meg ennyire erősen a hasonló momentumokat a könyvekben. 

Egy időben tartózkodtam az ilyen könyvektől, mert kifejezetten elszomorítottak, ha erről olvastam, hiszen ki akarna emlékezni az ilyen dolgokra? Miért tenném ki magam ennyire mazochista dolognak? Aztán rájöttem, hogy nem menekülhetek, a halál és az elvesztés, elmúlás érzése nagyon is körbevesz. És ez a téma másokat is foglalkoztat, nem hiába születik ennyi könyv a témáról. Mármint nem magáról a gyászról, vagy a halálról, hanem ennek egy-egy momentumáról, ami mindig visszaköszön a történetekben. 

A másik nemezisem a szakítós könyvek. Annyira át tudom ezeket a részeket érezni, hogy elég ha azzal kezdődik a könyv, hogy a csajjal szakít a fiúja és én már bőgök. Nem volt az életemben sok fájdalmas szakítás, de a szerelem témaköre az, ami végigkísérte a 20-30-as éveimet úgyhogy van benne tapasztalatom, így minden szenvedő könyves alakkal együtt tudok érezni így vagy úgy. 

Ezenkívül ezernyi téma van amitől beindulnak a könnycsatornáim nagyjából több ezer karakter lenne felsorolni őket és ezek műfajtól függetlenek. Simán sírok egy történelmi könyvön, egy ifjúságin, egy romantikus regényen, egy krimin, de egy képregényen is, ha úgy van. Sokszor múlik azon, hogy milyen érzelmi állapotban olvasom éppen a könyvöt, min megyek át lelkiekben, mennyire vagyok ráhangolódva a történetre, mennyire érzem át a karaktereket, mennyire látom a párhuzamokat magammal stb. Viszont egyáltalán nem szégyellem azt, hogy meg tud hatni egy könyv. Szerintem nagyon felszabadító dolog, hogy kiadhatom magamból az érzelmeimet olvasás során és úgy gondolom, hogy ez elismerés az írónak, hogy ezt váltotta ki belőlem. Mert mostanság sokszor nem születnek bejegyések az általam elolvasott könyvekből, de azért magamban megjegyzem, hogy ezen és ezen a könyvöm mennyire jót bőgtem. Képesek vagyok a metrón könyvet olvasva sírni (nem hangosan nyugi, csak úgy halkan könnyezek magamban) vagy egy parkban ülve szipogni egy befejezésen. És miután letudom ezt kifejezetten megkönnyebbülök utána és nem nyomja rá a bélyegét a napom többi részére. Kisírom magam a sztorin, aztán útjára engedem a dolgokat. Veletek is van ilyen? Vagy csak én látom én? 


Az én sírós könyveim


Végignéztem az elmúlt évek olvasmányait és kiválogattam egy két olyan regényt, amin záporoztak a könnyeim. Lássuk az én listámat.

Nyilván nem maradhat ki ezen könyvek közül az Újhold, ahol Bellát elhagyja Edward és a lány elég kemény időszakon megy keresztül. Szinte én is éreztem Bella bánatát, úgyhogy naná, hogy az egész könyvben sírva szomorkodtam én is. Audrey Niffenegger Az ​időutazó felesége című regényét egy fájdalmas időszakomban olvastam (egy szakítás után rögtön kb) úgyhogy már az első oldalon bőgtem a szolnoki zónázón, amikor elindult velem a vonat hazafelé. Azóta se tudtam újraolvasni a regényt, de szerintem ugyanúgy megviselne a történet, mint egykoron. 

Bevallom eddig egyetlen Zafón könyvet sem tudtam kiolvasni pityergés nélkül. A szél árnyéka, és az Angyali játszmán is sikerült itatni az egereket, de hát mi is várunk ezektől a könyvektől? Szerintem csodálatosan meghatóak! Cecelia Ahern Talált tárgyak országa és Ahol a szivárvány véget is ilyen történet, csak ez a mai korban játszódik és naná, hogy szerelmes, de hát ez sosem baj! 
Aki képes még megríkatni ő Hidasi Judit, a Kilenc és az Április út is olyan könyvek voltak az életemben, amihez kellett sok-sok papírzsebkendő. Ilyen volt még a Csillagainkban a hiba John Greentől, és a Van valaki odaát Marian Keyestől, amik mind egy-egy fájdalmas elvesztésről szóltak. Nem keveset szörnyülködtem, és közben néha a könnyektől alig látva próbáltam feldolgozni Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című traumatikus regényét. Nem fogom sosem újraolvasni szerintem, nagyon mély nyomot hagyott bennem. 

A Csodácska is egy sírás kompatibilis regény volt nálam, azóta többször újranéztem a belőle készült filmet, de hát mindig ott volt a pzs, mert kellett. Nagyon is! A Csodácska után olvastam a Maus című képregényt, és képzeljétek ezen is sikerült sírni. Mondjuk az egerekkel bemutatott 2. világháborús történet nagyon szomorú és hiába voltak állatok a szereplők, a zsidóüldözés ugyanúgy megviselt mint mindegyik holokauszttal foglalkozó történetben. 

Brittainy C. Cherry Elements sorozatának kötetei (Lebegés, Tűzeső, Csendfolyó, Gravitáció) mind valamilyen fájdalmas veszteségről szólnak, és hiába romantikus történetek én ezeken is nagyon sokat törölgettem a szememet. Nagyon megható mindegyik sztori, és néha annyira kellett a lelkemnek egy ilyen fájdamas, de mégis felemelő sztori, hogy arra nincsenek szavak. 

Jojo Moyes Mielőtt megismertelek története is instant bőgés, többször néztem azóta meg a belőle készült filmet, és akármikor látom akármilyen a hangulatom tuti, hogy megkönnyezem. 

Gyerekkönyvet még nem említettem de nekem Matt Haig Karácsony após történetei is ilyen meghatóak voltak, nekem felnőttként is összeszorult a szívem néhány jelenetknél. A Remény kalózai történet egy mellrákkal küzdő édesanyját és lányát mutatja be. Instant sírás nálam ez a sztori, amikor a könyvet bemutattuk és beszélgetni kellett az élményeiről mások előtt akkor is nehezen ment. Főleg, amikor a ráktúlélők meséltek a saját betegségükkel való megküzdésről és a gyerekeikről akkor alig bírtam visszatartani a könnyeimet. (Nem is tudtam, de igyekeztem halk lenni legalább). Kate Eberlen Miss you története is hasonló, előre szólok, hogy ezt is nehéz végigolvasni! Ilyen volt Tibi Élni akarok! című kötete is, itt is egy betegség áll a középppontban úgyhogy tényleg erősnek kell lenni a könyv végén. 

A leges legutolsó sírós könyvélményem Jill Santopolo A fény amit elvesztettünk című regénye volt és nagyon örülök, hogy nem látta senki, ahogy olvasom a parkban, mert biztos odajött volna megkérdezni, hogy ugye nincs baj? Nagyon sírtam rajta, és miután befejeztem kellett egy kis idő mire összekapartam magam és haza tudtam menni onnan. Csodás és végtelenül szomorú szerelmi történet volt ez a regény, tényleg ajánlom elolvasásra, de ha egy kicsit is érzékenyebb a lelketek, akkor lehet hogy titeket is így érint majd, mint engem. #énszóltam 

Szóval ezek lennének az én sírós könyveim, amiknek tényleg érik lassan egy külön kategória a blogon. Így a poszt végére még mindig tartom azt a véleményemet, hogy egyáltalán nem ciki elérzékenyülni egy-egy regényen, nyugodtan engedjétek szabadjára a könnyeiteket, mert felszabadító érzés egy kiadósat bőgni egy-egy regényen. 


Nektek vannak ilyen sírós könyveitek? Jöhetnek kommentben az ajánlatok, vagy írjátok meg, hogy nektek van-e kedvenc műfajotok vagy zsáneretek könyvekben aminek szívesen lennétek a védőügyvédei! 


A többiek is témáztak: Zenka, Sister, Mandi, Dóri, Abstractelf, PuPi


Kövess a Facebookon, és az Instagramon a több tartalomért 👈💗 Csatlakozz a #mutimitolvasol csoportomhoz, és mutasd meg te is, hogy mit olvasol éppen! 

Ezeket is olvasd el

8 komment

  1. De jó kis kategóriát választottál ki! :) Én is gyűjtögetem, hogy miken sírtam már, és bizony elég sok könyv megríkatott, érzékenyen tudnak érinteni a könyvkapok drámái és tragédiái is.
    Ami nekem emlékezetesen nagyon sírós volt, az Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak, Anna Gavaldától a 35 kiló remény, Zusak: A könyvtolvaj és Az időutazó felesége. :) De persze sírtam a HP-ken is, és még Moningon is. :) Engem se nagyon zavar, ha nem vagyok egyedül, akkor is kicsordul az a könny, de tény és való, hogy a legtöbbször szobám csendes magányában itattam az egereket a könyveken. :)

    ReplyDelete
    Replies
    1. Úh, az előző Moningon én is bőgtem... Mondjuk eléggé depresszív, és gyászos lett (szó szerint) szóval egy jó urban fantasy-n is párosodhat a szemünk, nincs ezzel gond. Anna Gavaldától még semmit sem olvastam, de a 35 kiló reményt már sokszor láttam nálad, meg asszem Nikinél is előkerülni úgyhogy fel is vettem az elolvasandó listámra (hátha én is sírok rajta egy jót!)

      Delete
  2. Érdekes, én könyvön nagyon ritkán pityeredem el, sokkal inkább zenén (azon kb. rendszeresen - ilyen pl. a Mindenség elmélete, minden egyes alkalommal könnybe lábad tőle a szemem) vagy filmen. Nem is tudom, mikor sírtam utoljára könyvön... De azt hiszem, legutóbb Az elveszett nevek füzete ríkatott meg, szóval azt nagyon tudom ajánlani, mert abszolút illik a sorba! :)

    Egyébként egyetértek, a sírás valóban felszabadító érzés, főleg, ha valami nyomaszt, rág belül. Bizonyos szempontból segít feldolgozni, és továbbmenni, úgyhogy ha egy történet ilyesmi érzéseket indít el az olvasóban, az valóban nagy dicséret bárki részéről! :)

    ReplyDelete
    Replies
    1. Jaj, hát azok a filmek, amiken sírtam egy külön posztot érdemelne. Igazából ha van egy filben valami megható, akkor én tuti bőgök. Ha tudom hogy olyan a témája, már viszem is magam mellé a pzs-t mert tuti hogy kelleni fog. A férjem mindig csak mosolyog, mert tudja, hogy nah ez a film olyan lesz, amint majd megint törölgethetem a szemem. Zenén én valahogy nem szoktam, de szerintem eljön majd annak is az ideje.

      Delete
  3. Könyveken elég ritkán szoktam sírni, annyira hogy kb nem is tudok példát hozni hogy min pityeregtem - de volt ilyen is. Viszont néhány éve a Harry Potter filmeken 4. résztől felfelé szintén el szoktam sírni magam, - amikor Harry visszatér a labirintusba például már egy biztos pont ahol elsírom magam, pedig rengetegszer láttam és akkor nem hatott meg annyira. Jaj, a HP 7-ben, amikor Harry búcsúzik mindentől, ott szoktam sírni.

    ReplyDelete
    Replies
    1. Úh, a Potter filmek nekem is ilyenek. Jaj az a búcsúzós jelenet is ilyen, és Cedrices részen is mindig, de mindig sírok. Kivétel nélkül, ha éppen akkor kapcsolódok be a tv-ben a filmbe, akkor is.

      Delete
  4. Kifejezetten elkerültem mindig azokat a könyveket, amin sírni lehetett. Mindig azt gondoltam, hogy sírjon az, akinek más dolga nincs :D, bocsiii, de tényleg eléggé érzékeny lelki világom van, és olykor egy szomorú filmet is sokáig tartott feldolgozni.

    Manapság viszont megváltozott a dolog, - még nem könyvben, de alkalomadtán vissza fogok térni ehhez a bejegyzéshez-, ugyanis ha nagyon frusztrált vagyok, sírós sorozatokat szoktam nézni, és valóban nagyon jól esik az ember lelkének, ha így kiadhatja a felgyűlt frusztrációt. Úgyhogy teljesen megértem a választásodat. Csak legyen nálunk elég papírzsepi.

    ReplyDelete
    Replies
    1. Régen én is furán néztem az emberre, aki mesélte, hogy sírt egy könyvön? Hát azon mit lehet sírni? Aztán olvastam egy-két olyan könyvet, amin én is sírtam és akkor rájöttem, hogy egyáltalán nem ciki, sőt! Én is elég érzékeny vagyok, igazából egy szép reklámon is elbőgöm magam, de egy internetes cikken is tudok szipogni szóval bőven van a gyűjtésem mögött már néhány bőgös könyv. A filmek és a sorozatok nálam külön tém. Mondjuk nekem az Évről-évre (Years&years) volt legutóbb amint bőgtem nagyon sokat és sorozat volt, ha még nem láttad és szeretnéd kiadni a frusztrációt akkor ajánlom :D

      Delete

Subscribe