Fülszöveg:
Závada Péter újabb költeményei a lélek napfoltjaira engednek rálátást. Az eltemethetetlen múlt, az árnyak között ólálkodó bűn, a be nem keríthető, fondorlatos vágy költeményei újra és újra felkavarják érzékeinket és izgatják szellemünket. Az erőteljes hang nem ereszt, bátorságában ott rezeg a kétely és a szorongás. A testek tájéka lüktet, a tabuk törékenyek, a képek lázasak. A kötet egymást keresztező ösvényeinek végén ott áll az anya, és ott áll a fiú a gyász útjának szélén egy gazdag, életerős költészet növekedésének vagyunk tanúi.
Nem vagyok irodalmár és nem vagyok vers szakértő nézzétek el. De szeretem az Akkezdet Phiait, nagyjából évente pár koncertjükre elmegyek a srácoknak. Imádom a dalszövegeiket, amiket mind Újonc (Závada Péter) és mind Saiid szerez. A rap, vagy slam sokkal közel áll a költészethez és a versekhez, mint amennyire én bármennyire is próbálok közel kerülni ahhoz, hogy normálisan tudjak majd írni egy verseskötetről. És a Mészről. Mert ez nehéz, mert ez nem olyan dolog, amiről lehet.
Tinikoromban rengeteg verset olvastam. Nagyjából mindent költő versén végigrágtam magam legalább egyszer, amiről tanultunk irodalomórán. Rengeteg kedvenc versem van, (jó az ókoriakat hagyjuk, az nem jött át), de a modern verseket mostanság elhanyagoltam. Anno egy könyvesboltban kiolvastam az Ahol megszakad című Závada kötetet, és még az sem zavart, hogy az egyik eladó szúrós szemmel nézett. Kíváncsi voltam, hogy mit üdvözítenek annyian. Tényleg jó volt, de semmi emlékezetes nem maradt meg belőlem abból a kötetből.
De igazad volt: nem az
a fontos, ki csapta le, hanem hogy máig
ott visszhangzik a teniszpályák fölött
egy meccslabda tompa puffanása.
Most meg itt hever előttem a Mész és újra és újra előjönnek azok a részek, amik fájtak. Závada Péter feldolgozza benne édesanyja elveszítésének érzéseit és ez nagyon nem örömteli téma. Ne áltassuk magunkat, a gyász kibaszott kemény dolog. Erről verseket olvasni sem sokkal jobb, hiszen ott van a hiány minden sorban. A szülő elvesztése, a fájdalom, az űr, azok az érzések, amiket nehéz betömködni, az emlékek, amikre jó és néha fájó visszagondolni.
hogy a névmások már jó ideje nem jelölnek senkit, csak azért kellenek, hogy legyen néhány belátható viszony
Bevallom egy kicsit belehaltam a kötet olvasása közben. Mert érzelmileg megterhelő az összes vers, a sorok között megbúvó megszemélyesítések, ahol Závada egy házfelújításba belekeveri a mészbe anyja emlékeit, hogy ezekkel fedje be a falakat, vagy disznóvágásról ír, és súlyos gépekről, behúzott függönyökről, amik nem engedik be a fényt.
[…] Apával úgy döntöttünk, hogy szép gyöngén megfogjuk az elégett csontjaidat,
az elégett véredet, és a mészhabarcs közé keverünk,
noha már abban is te voltál. Aztán amit estig raktunk,
leomlott reggelre.
Valaki elvesztése, legyen az szakítás, halál, vagy egy barátság vége mindig kemény dolog. Annyi jól megfogalmazott mondatot és részletet olvastam a könyvben, akárhol ahol kinyitottam, hogy nem győztem rácsodálkozni. Nem szomorított el annyira (nah jó, néha igen), inkább csak borzongató a tudat, hogy végre jött valaki, aki ki tudta azokat a dolgokat mondani, amiket én nem tudok. Az elvesztés fájdalmát, a hiányt és azt hogy néha annyira nehéz elengedni a másikat.
Értékelés: 5/5
Nem lehet más értékelést adni egy olyan verseskötetre, amit mióta megkaptam azóta legalább két tucatszor elolvastam, amit mindig magamnál hordok és bármikor képes vagyok belelapozni és találni valami olyan részt, amin elgondolkozhatok. Nem mondom, hogy nem leszek tőle szomorú, de ezt a kis kabátkönyvet (a formája tényleg akkora, hogy elfér a kabátom belső zsebében) akkor is cipelem magammal mindenhová.
Viszont mióta olvastam én magam úgy érzem, hogy kicsit kevesebb dolgot cipelek magamban, mert Závada leírta azokat a dolgokat, amiket én nem tudtam
A legtöbb versnek ugyanaz a címe és egyfajta ciklusként átfogja a kötetet, de muszáj megemlítem, azokat amiknek tudom a címét és szerettem: Akinek mondanom kéne (ez a nyitó vers). A szinkronúszó magányossága, Vörös, Bűnjel [3], REM és úgy nagyjából sejthetitek, hogy az összes többi is versenyben van még.
Nem tudok többet nyilatkozni a Mészről, ez egy olyan verseskönyv, amit ha elolvasol átjön, vagy nem. Igazából már akkor tudtam, hogy rám hatással lesz, amikor elfelejtettem leszállni a Széna térén miközben olvastam
Néhány kedvenc részlet a kötetből alább, ti meg szerezzétek be jól a verseskötet INNEN 15%-al olcsóbban, vagy aki az e-könyvekre gerjedt az INNEN.
Két hete nem láttalak, és amióta másnál alszol,
már csak a forró laptop hagy vörös égésnyomokat a mellkasomon.
Mi lesz, ha a legelején félbeszakad ez a gondolatfonál,
és sehogy se jut eszembe, hogy kéne folytatni?
De azt se lehet, hogy folyton írom, amit gondolok,
az utcán, mondjuk a telefonomba,
biztos elütne egy villamos és akkor már mindegy volna.
----------------------------------Reggelre kihűlt a helyed,
belepte valami nyirkos és hideg,
mint a hó azt a szürke foltot,
amit az autók hagynak. Nem tudom
te hiányzol-e, vagy csak az,
hogy eszembe juss
----------------------------------Most már úgy tűnik, mintha
nem történt volna velünk semmi
figyelemre méltó: mintha az,
hogy fontos voltál, nem lett volna
más, mint egy harminc évig tartó
gellérthegyi séta.
----------------------------------
Próbáltalak hívni, de akkor már
két napja nem vette föl senki,
és amikor szétkapcsolt, mintha egy
ellaposodott EKG sípolása szólt volna
a vonal túlsó végén.
----------------------------------
Hely vagy, amit évek
óta elhagyni készülök: egymásra
íródnak benned egy folyton
ismétlődő változás nyomai.
----------------------------------
A jövő ott van valahol a szerelvény
csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan.
De lassan úgyis vége, kivonják a forgalomból
ezeket a rozsdás napokat is, én pedig
egyedül ébredek majd a remízben,
sötétedés után, mert úszásból jövet
elaludtam a leghátsó ülésen, és senki
nem szólt időben, hogy le kéne szállni.
