Az óceán visszakerült a tóba, és bennem csak annyi tudás maradt – mintha álomból ébredtem volna egy nyári napon –, hogy nemrég még mindent tudtam.
Csodálatos és felemelő, szomorú és tanulságos, gyerekkort idéző és néhol sötét valóságba repítő, szívmelengető és kedves történet ez a Gaiman regény. Egy szuszra végigolvasható olyan picike, de ennek ellenére nagyon masszív darab. Tudjátok, vannak könyvek, amiket ha egyszer elolvasol emlékszel rá, mert magával ragadott és tudod, hogy újra el fogod olvasni és akkor is így elvarázsol majd. Nah ez ilyen volt számomra.
Nem olvastam még bevallom semmit sem Gaiman-től (ha nem számítjuk a Terry Pratchettel közösen kivitelezett Elveszett próféciákat) így lövésem sem volt, hogy mire számítsak. Tudtam, hogy Gaiman az a pasi, aki csodálatos dolgokra képes. Aki leír egy-egy mondatot olyan szókincsekkel, hogy abból kibontakozik valami varázslat. A történeteiben van tanulság, misztikum (de nem olyan gagyi fajta) mégis olyan emberekről szól mint mi. Akiknek ugyanolyan érzései vannak mint nekünk. Gaiman úgy ír, hogy az átlagos történetei mesésnek tűnjenek, de mellette mégis őszinték és nagyon igaziak.
Ilyen történet volt az Óceán az út végén.
